Pampa blues [antikvár]

1 GYŰLÖLÖM AZ ÉLETEMET. Három év múlva húszéves leszek, ami a negyven fele. Kari nyolc év múlva kilencven, én meg huszonöt, és talán még mindig itt fogok dekkolni. Vele. Még rágondolni se bírok. Bőven elég a valóság is. Itt áll előttem Kari, anyaszült meztelenül. Csontos vállán habpamacsok, mintha havas lenne. Reszket kicsit, pedig meleg van a fürdőszobában. A tükör egészen bepárásodott, a plafon felé gőzfoszlányok szállnak. Megtörölgetem Kari hátát, mert ő már nem képes rá. Hogy mi mindent nem képes már önállóan megcsinálni, azzal könyveket lehetne megtölteni. Kicsit imbolyog, kinyújtja a kezét a fal felé, hogy megtámaszkodjon. Hatvanöt év múlva olyan öreg leszek, mint ő most. - Tessék, a golyóidat te is le tudod dörgölni - mondom, és a kezébe nyomom a törülközőt. - A golyóim, jó, mi? - motyogja Kari, és nevetgél. Néha mindent megért, még a kétértelmű dolgokat is. Olyan a feje, mint egy régi rádió, amelyben időnként felizzanak a beporosodott csövek, és hirtelen elkezdi fogni az adást. De többnyire csak a legegyszerűbb mondatok jutnak el hozzá, rosszabb napjain csak szavak, mint evés, alvás vagy süti. Kari egyre rosszabb állapotban van. Ha az agya egyszer végképp feladja, akkor már tényleg nem tudunk beszélgetni. Nem tudom, fog-e hiányozni.