Pirinkó varázsceruzája [antikvár]

Minden gyerek tudja, hogy a mesebeli manók sokkal kisebbek, mint az emberek. Élt azonban a sűrű erdő közepében egy pöttömke manócska, aki még a manók között is picikének számított. Nem is hívták őt másként, mint Pirinkónak. Társai szerették Pirinkót, mert kedves, okos kislány volt, de akadt közöttük egy erős, nagy manó, Muszkli, aki állandóan csúfolódott: "Ócska kicsi manócska, földet söpör az orra". Ilyenkor a többi gyerek csak mosolygott, Pirinkó szemében pedig könnyek gyűltek. Történt egyszer, hogy fergeteges szél kerekedett, recsegtek-ropogtak, dőltek az erdei fák, senki sem mert kimozdulni az otthonából. Ám hirtelen a szél zúgásából is kihallatszott egy panaszosan nyávogó hangocska. Valahol bajba került egy kiscica! Pirinkó nem sokat tétovázott, vett egy nagy lendületet és szaladt a sűrűbe. A szél felkapta a parányi kislányt, de ő újra meg újra talpra szökkent és futott a hang irányába. Meglátta a gazdátlan kiscicát, beszorulva egy kidőlt fa ágai közé. Pirinkó kiszabadította, magához szorította a reszkető kékesszürke kis gombolyagot, s már vitte is haza, hogy biztonságba helyezze. A többi gyerek is hallotta a cicust, de Pirinkón kívül egy sem akadt, aki kimerészkedett volna a viharba. Amikor Pirinkó és a kiscica épségben hazaért, a gyerekek egyszerre örültek, és szégyellték magukat. Különösen Muszkli. Odaállt Pirinkó elé és így szólt: "Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért annyit csúfoltalak. Kicsire nőttél ugyan, mégis Te vagy köztünk a legbátrabb. Csodállak érte, és most már azt is tudom: nem az számít, hogy mekkora az ember, hanem az, hogy mi van a fejében és mi lakik a szívében". Attól fogva soha senki sem gúnyolta Pirinkót, de ha valaki mégis megpróbálta volna, egészen biztos, hogy Muszklival gyűlik meg a baja.