Piroska története [antikvár]

Az intézetben. Május 11-én. Az igazgatónő tegnap elutazott s mi valamennyien kikísértük az állomásig. Mikor megindult a vonat, még egyszer kihajolt az ablakon - ezt mindenki észrevette - felém intett, nekem szólt az utolsó üdvözlete. Végh Piroska, a ki mellettem állt, egészen elsápadt az irigységtől, s a többiek is mind felém fordították tekintetüket. Nem tudom, ki lehetett, de valaki félhalkan mondta, talán guny is volt a hangjában: „a kegyencz!" És hazajövet - szép tavaszi délután lóvén, gyalog jöttünk - majd mindenkinek volt megjegyzése reám, a mivel persze éppenséggel nem sokat törődtem, mert a szivem tele volt és tele van most is büszke boldogsággal. Csodálatos - azaz, hogy éppen semmi csodálatos nincsen benne: rajongásig szeretjük igazgatónőnket. Igazi anyánk: jó, szerető, gyöngéd, de igazságos is. Soha semmit nem mond és nem tesz a nélkül, hogy arra oka - vagy célja ne lenne. Ez a mai kitüntetés, a miben részem volt, éppen ezért gondolkodóba ejt. Semmi különösebb érdemet nem szereztem, és őnagysága soha senkivel kivételt nem tett. Lehetetlen ugyan, hogy egyik-másik iránt több vagy kevesebb rokonszenvet ne érezzen, de annak kifejezést soha sem adott...