Pityu ​azt mondja… [antikvár]

Táblák felső sarkai kissé megnyomódtak.
Én nem tudom, Istennek melyik lehet a kedvenc színe. Én a helyében nem tudnék választani. Csinálnék egy olyant, amelyikben minden szín benne van. Miklya Zsolt „beszélgetős”, svéd típusú gyermekverseinek főszereplője egy kisgyermek, aki végtelenül kíváncsi a világ dolgaira. A szerző rendkívüli empátiával képes belehelyezkedni a főszereplő világába, s az általa megteremtett szereplő monológja ily módon elevenné, érdekessé, hitelessé válik. A versek felépítésére jellemző, hogy a dolgok között eligazodni kívánó gyerek a környezetében lévő személyek véleményét meghallgatja, párhuzamba állítja, miközben kialakítja a maga felfogását. Töprengései, kérdésfeltevései filozofikusak, gyakran olyan dolgokra keres magyarázatot, amelyre a felnőttek sem tudnak válaszolni. A vers csak néhány mondat, amely tovább íródik a kis lelkekben, fejekben. Az igazi tudás gyökere a megértés képességében rejlik, és éppen ez az, amit a „Pityu azt mondja…” című verscsokor képvisel. A rövid kis írások sokféle témát érintenek: a csúfolódó osztálytárs, a gazdag szomszéd, a szülői bosszúságok, az iskolában felmerülő problémák, a hit, a szeretet és a tolerancia, türelem, és még számos kérdés, ami egy gyermeket foglalkoztat, itt mind sorra kerül. Közben Isten sem marad ki a képből, aki szeret játszani, szereti a szivárványt, az állatokat, meg az indiánokat is. A megfogalmazás elegáns, érzékeny, humorral átitatott. Akár Damó István grafikái, melyek a versekkel együtt igazi beszélgetőtársakká válhatnak a gyermek és felnőtt olvasó kezében.