Repülő sárkány [antikvár]

Tikkasztóan forró nyári délután. A nagy kertben egy fűszál sem rezdül. A madarak is alélten pihennek. Még a bogarak is lusták, nem repkednek, nem zümmögnek. Csak a hangyák járják fáradhatatlanul útjukat, a barackfa tövétől a szomszédos mogyoróbokor aljáig. Olyan mozdulatlanságba dermedt a kert, mintha Csipkerózsika alvó birodalma lenne. A mogyoróbokrok és a kerítés szegélyezte keskeny kertsávban halk nesz hangzik. A magasra burjánzott gaz közül kiemelkedik egy borzas, barna fiú-fej. - Nem alszol, Péter? - kérdi mellette egy gyerekhang. - Amint látod, nem, - hangzik fölényesen. Péter felkönyököl. Álmos szemmel kikandikál a bokor rései között. Számbaveszi a fák alatt megbújó öt villa idepirosló cseréptetejét, tekintete végigfut a kert néptelen útain. Arca bosszús fintorba torzul. - Semmi sem történik ebben a halastóban, - dünnyögi és újra hasrafekszik. Szórakozottan babrálja a füveket és lábával a levegőben kalimpál. A kis szőke fiú, aki mellette hever, rajongással nézi. Három évvel fiatalabb Péternél és apródi hódolattal veszi körül idősebb pajtását, akit a világ legkülönb fiújának tart. Amit a felnőttek mondanak, abban kételkedik, de Péter véleménye szentírás előtte. Amit Péter tesz, az tökéletes, amit Péter mond, az bölcs, az szellemes. Most is nyomban fellángol benne az elragadtatás: - Halastó... - kacarászik, - remek, hogy halastónak mondod a kertet! Péter unott oldalpillantást vet Andrisra, de titokban neki is tetszik a saját megjegyzése. Elégedetten fordul a hátára, nagyot nyújtózik és kegyesen beszélgetni kezd: