Réz Mihályék kóstolója [antikvár]

Azóta, hogy Kádár Laci túlesett az évzáró vizsgán, minden reggel izgatottan ugrott ki az ágyból. Első mozdulatával az ablakfüggönyt rántotta félre, s aggódva tekintett ki: vájjon nem borult-e be, nem esik-e. És amikor látta, hogy se nem esik, se nem borul, még izgatottabbá vált. Siető kapkodással felöltözött. Öltözhetett volna szép nyugodtan is, hiszen senki sem kergette. Alhatott volna akár délig is, mert senki sem zaklattá. Édesanyja ilyenkor már nem volt otthon. Háromnegyedhatkor rendszerint munkába sietett. Testvérek sem lármáztak körülötte: Laci egyetlen gyereke volt özvegy édesanyjának, s még csak különösen fontos dolgai sem akadtak, amik sürgették volna. ö hat órakor mégis fölkelt s úgy kapkodott, mintha kergetnék. Minden pillanatot sajnált, amit nem kint a napfényen, vagy a szomszédfiúknál és a réten töltött. Ó, mert csudaszép volt ez az idei nyár, szebb az összes előbbi nyaraknál. Ez volt a tizenharmadik, amit Laci megért, de egyikkel sem hasonlíthatta össze ezt a mostanit. Hogy miért? Arról bajosan adhatott volna számot. Egyszerűen ez volt a legszebb. Lehet, hogy csak azért, mert állandóan izgult valamiért. Néha csak azért, hogy a szomszédok padlásain kalandozhassák. Máskor meg azért, hogy elgáncsolhassa barátai leánytestvéreit, vagy hogy az édesanyja rejtélyes fiókjaiban kotorászhasson Egyszerűen és megfoghatatlanul nem bírt magával. Lélekzetállító ötletek cikáztak keresztül rajta. Borzongató sejtelmek ragadták torkon. Ha útjába kő esett, fel kellett kapnia és eldobni. Máskor úgy érezte: rögtön, de rögtön kirázza a hideg, ha menten fel nem ugrik az asztal tetejére Egyszóval nem fért a bőrében. Különösen i?