Rongyosok [antikvár]

ELŐSZÓ - EGY OSZI ESTÉRŐL Ösz volt, hatvankilenc ősze. Apám egyedül volt a surányi telken, minket másnapra várt a sétahajóval. Fát fürészelt, tetőt javított aznap, az alkonyati fáradtságban az volt a jóleső, hogy nemrég múlt ötven éves, és még mindezekhez erőt érzett magában, nem is keveset. A verandán ült, a zöld fapadon, a zöld faasztalnál, és összegyűrt újságpapírral igyekezett csillogó tisztára kitörölni a petróleumlámpa üvegét, gondosan eltávolítva az utolsó szem kormot is. Aztán végre a pipájáért nyúlhatott. Sosem értettük teljesen, mi a jó neki ebben a csendben. Igaz, az elemes táskarádiót bekapcsolta esténként, de előtte min töprenghet, amikor a szürkületi fények sokatmondó némaságában végigtekint a kerten, egészen a homokporos, mezei gazzal benőtt utca felé. Talán arról gondolkodott, hogy életében mindent megoldott önállóan, mindent átvészelt, a háborútól a forradalomig, pedig olykor szívesen feladta volna a túlélést, amíg senkinek nem tartozott felelősséggel önmagáért. A történelem buktatóival szemben viszont tehetetlen maradt, hordta, viselte bensejében a megoldatlanságokat olyan súllyal, amely állandóan fodrozta az élet értelmével. Istennel és a jövővel kapcsolatos kétségeit. Nem tudta, nem vonja-e ránk saját életének keserűségre ítélt-