Sorsodnak fonala [antikvár]

A kislány - kisebbik húgát karjában tartva, a nagyobbikat maga után vonszolva - sietős léptekkel vágott át a harmat fürösztötte mezőn. Már messziről látta a tüzet, és tudta, hamarosan emberek között lesz. Csak reménykedni tudott abban, hogy jó emberek lesznek azok, kikre sikerült rábukkannia, nem pedig gonosztevők, akik tovább rontanak már amúgy is elkeserítő helyzetükön. Testvérkéje mocorogni kezdett a karjában. Kényelmetlenül szoros volt neki a takaró, amibe nővére bebugyolálta, mikor útnak indultak, és a lány úgy gondolta, a pici lassan meg is fog éhezni. Másik húga is elfáradhatott már. Több kilométert megtettek az éjszaka folyamán. Apró lábaiknak ez a távolság ugyancsak megterhelő volt, ráadásul ő terhet is cipelt. De tudta, még egy kicsit ki kell bírniuk, különben az az ember rájuk fog találni, mielőtt segítséget kérhetnének. Majdnem felzokogott a megkönnyebbüléstől, mikor a halványan pislogó fényt felfedezte. De most hirtelen megtorpant, amint meghallotta a sátortáborból kiszűrődő zajokat: kutyaugatás, edény-csörömpölés, halk beszéd és fütyörészés. És azok az illatok Nagyot nyelt, mikor hangosan megkordult a gyomra. Ö és a húga előző nap délben ettek utoljára, mert csak a picinek hozott némi ennivalót, mikor elszöktek. A lány vetett egy utolsó pillantást a mögöttük húzódó keskeny földútra. Az erdő, amit az ösvény kettészelt, összezáródni látszott a hátuk mögött, mintha igyekezett volna elrejteni a három menekülőt. De ő tudta, hogy azt, aki a nyomukban lehet, nem tartaná vissza némi fa és aljnövényzet, akkor sem, ha mégoly sűrű. Ám annak a gonosz embernek továbbra sem volt nyoma. Lassan kezdte elhinni, hogy sikerült megmenekülniük tőle. Ahogy ott árcsorgott a húgaival, és próbálta összeszedni minden bátorságát, hogy beballagjon a táborba és segítséget kérjen, egy kutya futott oda hozzájuk. A lány először megrettent. Sokszor