Száz óra sötétség [antikvár]

A világon senki nem sejti, hogy mit fogok ma csinálni. Ha ugyan tényleg meg merem tenni. A csizmám dermedt csöndben várakozik a reptér fényes padlóján. Ha valaki rám néz, kihagy egy dobbanást a szívem. Mi lesz, ha valaki felismer az internetről? Rögtön elkezd gyalázkodni? De semmi sem történik. A váróteremben üldögélő emberek egyszerűen átnéznek rajtam. Tegnap a gusztustalan apámról olvastak, ma pedig utaznak. Sivalkodó kisgyerekeket és bőröndöket cipelnek, és már rég elfelejtették, hogy mit írtak a Twitteren. Én viszont nem felejtettem el a fenyegetéseket. Kedd óta felszínesebben lélegzem. Száraz a szám. Valahol a fejemben megállás nélkül szól egy vészjelző csengő. Veszély! Veszély! - mondja a hang. Fuss el messzire! Menekülj! Úgy csinálok, mintha normális lenne, hogy a szüleim nélkül vagyok a Schiphol repülőtéren. A fejem fölött kijelzők villognak, férfiak izzadságszagát érzem, és látom, ahogy egy műanyag ketrecben tartott, borjúnyi kutyát készítenek fel a repülésre.