Szent István király [antikvár]

A vasderes paripa türelmetlenül rágta zaboláját. Keménymarkú lovász jártatta az udvaron, s ha néha megállt vele, odalépett a maga csendes lovával járkáló lovasszolga és csitítgatta, simogatta, nyakát veregette a sallangos, ezüsttel kivert fékű, drága sárga nyereggel nyergelt nemesvérű állatnak. Öreg, görbült hátú, mezítlábas rabszolga haladt át az udvaron. Megállt és szájtátva bámulta a nyugtalankodó lovat. - Szép ló megfan ! Szep ló ! - motyogott a vén fogatlan. - Nagyasszonyunk új hátasa! - büszkélkedett a lovász. - Was? Az fan lova natyasszonynak neked? - csóválta fejét aggodalmasan. - Hiszen ez ölék fan mekülsz ety katona úr is! - csodálkozott az öreg német, akit még Vérbulcsu horka katonái hajtottak haza rabszíjon, valahonnan szász földről. .. Oda is bátorkodott, meg akarta simogatni a szép lovat, de szemeit forgatva horkant a ló és az öreg ijedten húzta vissza eres, ráncos kezét. - Vigyázz, mert megesz! - mosolygott a legény. - Felülhetnél egy kicsit, apám! - kínálta neki a lovat a másik. Ijedten húzódott el a német. - Majd te nekem fejemet karóba látsz! Fejcsóválva iparkodott tova a várkapu felé. - Késik a nagyasszony! - türelmetlenkedett a legény is. Alig ér ki az öreg német a várkapun, hátamögött lódobogást hall.