Télapó meséje [antikvár]

Valahol a messzi északon, csupasz hegycsúcs nyúlik az ég felé. Olyan távol van, hogy annak, aki oda akar jutni - legyen szó emberről vagy állatról többször meg kell pihennie az úton tűz mellett, vagy védett helyen a kopár pusztaságban. Arrafelé a madarak is gyakran tartanak pihenőt a fenyvesekkel borított hegyszorosokban, a tundra mohahalmocskáin, a hegyi nyírek göcsörtös ágai közt. Még a fenséges röptű sasnak is meg kell szárnyait pihentetni egy öreg fenyőfa ágán, hogy erőt gyűjtsön a csípős északi szél ellen, amely még tavasszal is jégvihart kavar. A rénszarvasok viszont ráérősen vándorolnak észak felé. Élvezik a hűvös mocsarak kínálta csemegéket és a zuzmók bőségét. A jávorszarvasok megállnak, hallgatóznak, és a fűzek, berkenyék ágaival védett, kiszáradt folyómedrekben töltik meg bendőjüket. A farkasok szüntelenül úton vannak, míg lábuk a lejtők sziklás, kavicsos hordalékán ki nem fárad. Majd összegömbölyödve pihenni térnek egy viharban kidöntött fenyőgyökérhez vagy saját titkos búvóhelyükre, ahonnan jól hallhatják a környező vadon hangjait. Annak a különös hegynek ott északon, magasan az ég felé tör a csúcsa. Egyik oldalán a lefolyó vizek az Északi-Jeges-tenger hullámaiba torkollnak, másik oldaláról apró patakocskák indulnak, hogy végül az egymásba ömlő mellékfolyókkal óriási áradattá nőjenek, melynek vize a déli tengerbe fut. A hegy formája különlegesnek számít e tájon, ahol a sziklacsúcsok amúgy laposak és kopárak. Itt a hegyek csúcsosak. Úgy magasodnak az ég felé, mint a kő, az acél vagy a jég. Róka- vagy farkasfülekre emlékeztetnek. A hegy néha napokra vagy hetekre is eltűnik a szem elől. Olykor hóvihar, máskor köd takarja, sőt az a hír járja, hogy még akkor is el tud rejtőzni, amikor északon éj-jel-nappal ragyogóan tiszta az idő. Ilyenkor az emberek azt mondják, talán nem is létezik ez a hegy - mindez csak a fantázia és a mesék szüleménye. A Korvatunturit, a lappföldi Fülhegyet is csak kitalálták, hogy a gyerekek és felnőttek örömüket leljék benne. Persze ezt csak azok mondják, akik az idő fogságában élnek és állandó rohanásban vannak. Azok, akik nem veszik észre és nem is értékelik a hallgatást, a csendet, a várakozást, nem ismerik a várakozás örömét - és ezért nem is értékelik a pillanatot.