Testvéreim és én [antikvár]

Előszó Amikor kicsi voltam, úgy három éves, drága édesanyám gyakran elmesélte nekem a pofonütésem történetét. A pofont az apámtól kaptam, mert észrevette, hogy a keresztelő ünnepélyes ceremóniája alatt elszuny-nyadtam. Semmi nem érdekelt a körülöttem zajló eseményekből, így hát elaludtam. Ebből az álomból ébresztett fel édesapám pofonja. „Fiam! - mondta - Mindig tartsd nyitva a szemed, ha valami nagyon fontos dolog történik veled! " Azóta mindig nyitva tartom a szemem. Ha a gyakori csínytevéseink miatt a testvéreimmel súlyos következményekre számíthattunk, nyitva tartottuk a szemünket, és meg is találtuk a legközelebbi menekülő utat. Általában én voltam az első, aki menteni tudta a bőrét. Az iskolában jó tanuló voltam. Szorgalmasan tanultam, és gyorsan a feladataim végére értem. De hatalmas kínt jelentett számomra, mikor unalmas ismétléseket kellett hallgatnom. Azokon az órákon, amelyek nekem könnyen mentek, az osztálytársaim tananyaggal való küszködését hallgatva halálra untam magam. Kisiskolás koromban az unalom volt az oka számtalan csínytevésemnek, melyek miatt végül kilenc éves koromban kicsaptak az iskolából. Édesapám, nem ismerve az okot, azt gondolta, hogy az idősebb fiúk vannak rám rossz hatással. Ezért elvitt a nagybátyám tanyájára dolgozni, távol az otthonomtól és a barátoktól. Magyarországra mentünk, Ecsegre, ahol megtanultam szarvasmarhákat és lovakat őrizni, és lovagolni is. Lett egy saját lovam, a Mocskos. Szerettem az állatokra vigyázni, de a tanyasi élet számomra egyhangú volt, ezért a szabad időmet a madarak tanulmányozásával töltöttem. Ezen a mocsaras vidéken rengeteg madárfaj élt. Szerencsés voltam, mert sok