Tigrisivadék [antikvár]

Az ugar felett kőtörő száll fiaival. A kis szürke madarak beleolvadnak a sötétségbe, csak fehér hasuk világít fehér vonalként, amerre elhúznak. Karcsún, ruganyosan ugrál át a fiatal nyúl a mezőn, meg-megáll a növényeket szaglászva... Szürkebundás még mindig az egérlyuk előtt ül, és az egérlábak föld alatti lármáját hallgatja. Múlnak a percek, öntudata kialszik, és csak az egerekre tud gondolni. Egyszer csak halk dobogás hallatszik, előtte porszemek hullanak, az egérlyuk lármája, amelyet egyetlen emberi fül sem hallana meg, erősödik, majd elcsendesül. A lyuk szélén, fiatal, vékony hosszú lábú egérke ül, farka háromszor akkora, mint ő maga. Mint lábon járó apró gömb, amely nyújtózkodni sem mer, félve oson odébb a fűben... Már nem tompa a hang, nem, a fiatal egér a fűszálakhoz dörzsölődik, a macskafül úgy hallja, mintha vonó járna a húrokon. Szürkebundás gonosz vadászlelke visszhangot ad, minden hang ott remeg benne... Egészen szabályosan surran az egér után, és szörnyen ügyetlen ugrása ellenére is mancsa alá gyűri... Szürkebundás első egere és nem győzi nézni. Farka egyre csavarodik, szeme pedig gyönyörtől ragyog... Hogy ezek a csöpp kis egérlábak micsoda lármát tudnak csapni!