Vadászkalandok Oskolábiában [antikvár]

í. fejezet BEVEZETŐ HELYETT . Békés természetű ember vagyok. Szívből gyűlölök mindennemű veszekedést, csetepatét, vérontást. Ilyen voltam már gyermekkoromban is. Emlékszem, egyszer fölmásztam a kredencre és azt a benne levő porcelánedényekkel, üvegholmival egyetemben a földre rántottam. Szüleim éktelen patáliát rendeztek, madrágszíjjal és laskany új tóval fenyegetőztek. Én pedig, hogy elejét vegyem a kibontakozó családi viharnak, azon nyomban világgá indultam. Hogy mégsem lett belőlem neves világjáró, s másnap este kénytelen-kelletlen hazasomfordáltam, az csupán zsebpénz- és élelemhiányon múlott. Az állatokat és a madarakat különösképpen szeretem. A városnegyed szinte minden kutyája, macskája, személy szerint ismert gyermekkoromban, s ha feltűntem valahol, páni rémület lett úrrá rajtuk. Midőn játszópajtásaimmal verebekre és ökörszemekre vadásztunk a bűzös peceparton, a parittyámba kerülő követ én előbb mindig megnyálaztam, aztán selyempapírba: csomagoltam, hogy ne fájjon annyira szegény madárkáknak, ha eltalálom őket. Cimboráim csak nevettek rajtam, s csúfondárosan „állatbarátnak" tituláltak. Szóval már gyermekkoromban ilyen állatbolond voltam. Soha élelemben nem vettem részt oroszlán- vagy tigrisvadászaton. Pironkodva kell megvallanom, hogy még egy ványadt ordasra, egy árva szalonkára sem lőttem mostanáig. Hozzátartozóim és rokonaim közül sem járt senki távoli vidékeken, !hogy valamely állatkert vagy természetrajzi múzeum számára ritka madarakat, rovarokat és ragadozókat fogdosson össze. Bátran merem állítani, hogy famíliánkban