Vadkéken táncoló elefántok [antikvár]

Beszóltam neki Beszóltam neki, mondja a pesti metrón egy fiú a másiknak. Valamiért ott ragad a fülemben, és most, amikor nektek írok, egy picit, mint egy kései visszhang, megszólal, megszólít. Mi ezt nem használjuk, legalábbis az én ismeretségi körömben ezt nem szokták használni, hanem inkább azt, hogy jól odamondtam neki, megmondtam neki a véleményem stb., talán, mert beszólni a szomszédhoz szólunk be, hogy lássuk, mit csinál, vagy a szüleinknek szóltunk be kamaszkorunkban, hogy tudják, hazajöttünk. Az egyik legérdekesebb beszólási történetet eddig egy nyelvész tanár bácsitól. Szilágyi N. Sándortól hallottam. Ő mondta, hogy az 1600-as évek Kolozsvárosában még az a szokás járta, hogy nem voltak függönyök, az emberek nyíltan éltek, nem volt rejtegetnivalójuk. És nem csak nyíltan, hanem olyan kölcsönhatásban, aminek én már csak kései maradékával találkozhattam. Ezek szerint, ha valaki elment egy ház előtt, ahonnan illetlen vihogás vagy veszekedés, vagy csúnya szavak használata szűrődött ki, és az ablakon betekintve még esetleg valami botrányos viselkedést is látott, simán bemehetett a házba és megróhatta a lakókat. Elmondhatta nekik,