Varjuckó [antikvár]

Ne várjon senki propellercsőrű varjat, vagy varázspálcás manót tőlem, ha olvassa a könyvem. Viszont kap helyette egy igazi jó barátot, aki madár ugyan, és ha kezdetben talán nem is tartja szépnek, azonban ahogy majd megismeri, meg is kedveli őt. Mert Varjuckót nem lehet nem szeretni, gondolatait és tetteit nem lehet nem megérteni. Csetlő-botló felismerései az emberi világban, félreértések és játékok mókás valósággá válnak. A csoda, amihez nem kell manó, nem kell varázspálca, itt van mellettünk, a hétköznapjaink vendégei között. Még akkor is, ha történetesen nincs akkora szerencsénk, hogy egy varjú legyen a társbérlőnk. Mert nekem megadatott, hogy örülhessek egy útszélén heverő megsebzett madárnak. Az ellőtt szárnyú varjat sokáig ápoltam. Sokkos volt, nagyon beteg, bőre alá fúródott sörétekkel, törött szárnnyal küzdött apró kis életéért. Küzdöttünk mi is. Kezünkből etettük, poharunkból itattuk, sebeit kötöztük, mire nagy sokára felépült. A szárnya azóta is lóg, repülni nem tud. Mert ha tudna, bizony szabadon engedtem volna már százszor. Így viszont valóban az Isten ajándékaként nyugtáztuk társbérlőnket, aki bearanyozta létével napjainkat.Két hónapos némaság után reggelente varjúszóra ébredtünk, hemperegve a nevetéstől ágyunkban. A madár nemcsak károgott, de hápogás, ugatás, ajtónyikorgás és kelepelés hagyta el a torkát. Elképesztő bugyborékolásokkal és gurgulázással, amit az átlag ember füle soha nem hallhat. Szinte vártuk már a reggelt, főleg nyáron, mert a nyitott ablaknál a madár is beszélgetni kezdett utcai testvéreivel. Hogy miket mondhatott? Ezt mesélem el ebben a történetben. (Várkonyi Kitty Katalin előszava)