Viharmadár [antikvár]

Részlet a könyvből: A hajó kinn úszott a nyilt tengeren. Gyönyörű, napfényes délelőtt volt. A tenger apró hullámai szelíden simultak az óriás hajótest alá, mely méltóságteljesen, fölényes nyugalommal szelte a végtelen vizet, egy darab eleven, vidám, gondtalan várost hordva magában, az életnek valóságos keresztmetszetét. A födélzeten hajópincérek hófehérben, ezüst tálcákon huslevest és kétszersültet hordoztak, kínálgatva a kényelmes székekben fekvő utasokat. Egy nem egészen fiatal, de hervadásában is gvönyörű aszszony, aki óriási gyémántot viselt gyűrűs ujján, - mintha eleven ékszerdoboz lett volna, - aggódva kérdezte: - Nem lesz semmi baj? - Nem olyan hajó ez, asszonyom. Még a tengeri betegségtől sincs oka félni. Ön a technika igazi csodáján teszi meg az utat Hamburgból Holland-Indiába. Mondhatom, szinte már unalmas. A veszélynek még árnyéka sem környékez. - Mit tudhatja ön azt? Veszély mindenütt van, ahol képzeletünk működik. Nem járunk-e óriási mélységek felett? Pár ember, pár gép hatalmára bizva? - De milyen emberek! S minő gépek! Érzi? A hajótest alig ring a tengeren. Két oldalt hatalmas víztartályok egyensúlyozzák. Olaj- és villamosmotorok hajtják a hajót. Ugyancsak jól imádkoztunk, hogy ily kényelemben és biztonságban utazhatunk. S hozzá még, ha jól sejtem, ön ma már harmadszor étkezik. Őseink ... - Hagyja ezt, - felelt a hölgy, aki, ugy látszik, nem kívánta, hogy kényelmét ősei sorsával hasonlítsák össze, - hagyja ezt. Őseim eleget szenvedtek ahhoz, hogy én, utódjuk, aki, csodák-csodájára, a világon vagyok, nyugodtan élhessek az élet örömeinek. Meg is tenném ezt, ha nem hagyták volna rám nyugtalan képzeletüket, egyetlen örökségemet egyébként.