Jocus és Momus [antikvár]

I. Ferencz és az öreg Tolnay. Kedélyes, jó ember volt az öreg Ferencz császár. Ha félre csapott ócska kalappal, kopott öltözetben végig sétálta a bécsi utczákat, a legnagyobb uraktól, le a legutolsó zsemlyés kofáig, a legnagyobb tisztelettel köszöntek az öreg „Franzl”-nak, ki azután a legjártasabb bécsi fiakker-dialectusban nem is késett a legnyájasabban viszonozni a szívből eredő üdvözleteket. Hanem bizony, a milyen egyszerünek látszott ő felsége, volt ám azért elég sütnivalója s a mellett ördöge az általunk igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek „Franzel’sein Minimax”-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a Praterben előadni szokott hydrostaticai játékokból meritvén. Bezzeg rend volt a birodalomban; féken voltak a garázda „liberalisok” s ha valami „malefux Schreier” szólt is valamit a dolognak nem legjobb menetéről, Ferencz stereotyp mondásával replikázott: „Lassts den Kerl nur schreien, van er nur zohlt”. Aztán ha valami kéréssel járultak hozzá, ő sohasem tagadta meg azt egyenesen, hanem „mir vern so szégn”-nel bocsátotta el őket. De kifogott ám rajta egy jó magyar ember: az öreg Tolnay; igaz, hogy ki nem fogott volna rajta, ha nem segíti őt az öreg Krammer, a philosophus korcsmáros.