A történelem hajótöröttei [antikvár]

^MannaABerlin, 1939Már majdnem tizenkettő voltam, amikor eldöntöttem, hogy megölöm a szüleimet.Mindent aprólékosan elterveztem. Este lefekszem, és megvárom, amíg elalszanak. Ezt könnyű volt megállapítani, mivel minden este ugyanúgy zajlott. Papa becsukta a nagy, nehéz dupla ablakokat, és behúzta a vastag, zöldesbronz színű függönyöket. Vacsora után, ami akkoriban már nemigen volt több egy tál ízetlen, gőzölgő levesnél, mindig elmondta ugyanazt: - Semmit sem tehetünk! Mindennek vége! El kell mennünk! Ilyenkor aztán Mama rekedt hangon kiabálni kezdett, és a Papát hibáztatta. Feldúltan járt fel-alá a lakásban - szűk kis erődjében a süllyedő város közepén, ahova immár több mint négy hónapja bezárkózott -, amíg egészen ki nem merült. Akkor aztán átölelte Papát, és a zsörtölődésnek is vége szakadt.Utána majd várok egy-két órát. Nem fognak ellenállni. Tudtam, hogy Papa már feladta, és készen áll arra, hogy elmenjen. Mamával nehezebb lesz, de mivel rengeteg altatót szed, úgyis mélyen fog aludni, jázmin- és muskátli-illatfelhőjébe burkolózva. Egyre csak emelte az adagot, de éjszakánként még most is11