Az út végén a nap [antikvár]

Hosszúra nyúltak már a kocsiszín előtt az árnyékok, de még nem sötétedik. Ha felpillantok, még látom a szilvafa ágai között a vörös napot, melynek fényében az istálló cserépteteje bíborba öltözött. Bizony, lassan estébe hajlik már a délután, és ebben az alkonyi fényben minden olyan, mintha megperzselték volna. Szívesen elnézegetném a naplementét, de még dolgom van ezzel a kosárral: meg kell fonnom a két fülét, azután be kell szegnem a peremét. Most már igyekeznem kell, mert megígértem, hogy estére elkészül. A kosarat Vilma húgom unokájának, Lacinak csinálom. Megérdemli, jóravaló gyerek, sokat segít nekem. Amióta beteg a feleségem, majdnem minden délután eljön. Tegnap is itt volt; összevágta a tököt a disznónak, aztán megkereste a tojásokat. Az egyik kendermagos tyúkunk mindig eltojik valahová; mostanában a disznóól alól jön ki kotkodácsolva, de Laci ott is megtalálta a fészkét és hat tojást szedett a zsomporba. Már három napja csinálom ezt a kosarat, pedig nem nagy, azelőtt egy nap alatt fontam meg ekkorát. Igaz, megöregedtem, de nem ez az oka, hogy nehezen haladok. És nem is a vesszőkkel van baj, mert azokat nagy gonddal válogattam a Lajta-parti botlófüzekről és a melléjük szedett pirosvessző is kitűnően hajlik. Akkor lassult le a kezem, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy ugyanilyen kosarat