Darabont [antikvár]

I. 1942. június 6-án egy feltűnően magas fiatalember szállt le a budapesti Nyugati pályaudvaron a szegedi gyorsról. Személyében a szovjet katonai hírszerzés tisztje érkezett meg „állomáshelyére", a magyar fővárosba. Táskájában nem volt hangtompítós pisztoly, gyilok, titkosíráshoz való különleges tinta, viszont lapult ott a mesterien hamisított iratok mellett tízezer pengő ropogós százasokban. Mindezt első kézből, hitelesen állíthatom. A magas fiatalember, a szovjet felderítő ugyanis én voltam. Éppen három hét telt el azóta, hogy egy Moszkva közeli repülőtérről felszállt velem az a kis duplaszárnyú repülőgép, amelyen titkos küldetésem színhelyére indultam. Istenem, de messze voltam már a szovjet fővárostól, és nemcsak földrajzi értelemben! A Nyugati pályaudvarról kilépve vaktában indultam el szállodát keresni. A közeli Szobi utcában találtam egy kedvemre való csöndes panziót, ahol ellakhatok addig, amíg kiveszek egy lakást. Mindenekelőtt azonban legalább nagyjából meg kellett ismerkednem a várossal. Már moszkvai kiképzésem alatt tanulmányoztam Budapest térképét, tudtam, hogy a Duna jobb partján terül el Buda, és a bal parton Pest, hogy van egy Nagy- meg egy Kiskörút, fényképről ismertem a főváros nevezetességeit. De egészen más volt személyesen bejárni a Királyi Várat, végigsétálni a pesti Korzón, szemügyre venni a Hősök terét, a Városligetet és a Nemzeti Színházat, majd beülni egy kávéra az Emkébe, ahol - akárcsak a divatos slágerben - cigányok zenéltek. Budapest sokszorosan felülmúlta Lipcsét, ahol korábban már jártam, minden káprázatos volt. De hát engem nem azért küldtek ide, hogy a magyar főváros építészetében gyönyörködjek. Bár útnak indítóim megmondták, hogy ne kapkodjak (az orosz közmondás azt tartja: aki elsieti a dolgokat, azt kinevetik az emberek), én azért mielőbb szerettem volna hozzálátni a feladatom teljesítéséhez.