Élsz, Barackvirág! [antikvár]

I. 1988. június 2-án, csütörtök reggel 8 óra felé férjembe karolva lépkedtem a zilahi kórházhoz vezető úton. Próbáltam mosolyogni, könnyed hangon csevegni, de éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver a szokásosnál. Három kisgyermekemet édesanyámra bíztam. Most nem volt szabad hazagondolnom, csak arra, ami előttem áll. Hétfőn voltam Imre doktornál, megállapította, hogy a kicsi behelyezkedett, bármikor megindulhat a szülés. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a gyermekemet is Imre doktorral szüljem, ezért megegyeztünk, hogy csütörtök reggel 8-ra felmegyek a kórházba, s ott beindítják a szülést. Szombattól szabadságra készült, ezért döntöttünk a programozott szülés mellett. Előzőleg több ismerősömmel beszélgettem, akik ugyanígy szültek nála, s bár jobban szeretem a természetre hagyatkozást, nem akartam kockáztatni, hogy idegen orvos kezébe kerüljek. Patakfalvy doktor volt az ügyeletes, de mikor megérkeztem, behívták Imrét. Ió volt a hangulat az osztályon, örültem, hogy bent van Magdi, a bába, aki első kislányom világra jöttekor segédkezett. Megismerkedtem lutkával, férjem kollégájának feleségével, aki két éve végezte az orvosit, és most éppen a szülészeten gyakornokoskodott. Neki januárban született egy kislánya nyúlajakkal, farkastorokkal s más rendellenességekkel, három napig élt. Mikor értesültem a tragédiájukról, önkéntelenül az volt az első gondolatom, hogy talán ezt az árat kell fizetniük, amiért Svédországba akarnak áttelepühni. Mintha a fő-isten rábólintott volna döntésükre, de azért figyelmeztetni akarta őket: rendben van, választhatjátok a könnyebb, gondtalanabb életet, de annak ára van. Nagyon sajnáltam őket, s most jó volt látni, hogy futka felszabadultan nevet. Még incselkedett is Imre doktorral, hogy bezzeg a könnyűnek számító eseteket magának tartja, s az ügyeletes Patakfalvy-nak az órák óta vajúdó asszonyok maradnak. Valamennyien így hittük.