"...és én mégis élek!" [antikvár]

Minden kornak megvannak a maga szépségei, s megvannak a borzalmas, mindenképpen feledésre ítélhető oldalai. A baj csak ott van, hogy az ember ezeket a feledni való dolgokat el is felejti. Így azután időről időre ismét elköveti új helyen, új szereposztásban, új eszmék nevében. Nem tudnék az emberiség történetéből kiválasztani tíz olyan évet, amelyben - bármilyen társadalmi formában - ne lennének elnyomott, kizsákmányolt, megalázott, sárba tiport, embertelen életmódba kényszerített népcsoportok, társadalmi rétegek. Miért van az, hogy az ember felejt? Miért van az, hogy önnön szenvedésein átlépve, ugyanazokat könnyű szívvel okozza másoknak? Miért nem tudunk együtt élni békében, egymás mellett, kisebb és nagyobb tömegek? Miért lételeme az embernek az elnyomás? Hogyan lehet egyszer kilépni ebből az ördögi körből? Nincsenek gyermeki álmaim - ezért is biztos vagyok abban, hogy egy írás ezt a kérdést nem oldhatja meg. Mégis - ennek ellenére is -írni is kell! Le kell írni, hogyan szenvedtek és szenvednek embertársaink a mai napig is. Ha az ütések nyomai már el is múltak a testükről. Hiszen a szenvedést sokkal inkább a lélekben, mint a bőrén, csontján, húsán hordozza az ember.