Ezt nem írhattam meg Oroszországról [antikvár]

Este hatkor indulok és arra gondolok, hogy életemben sem jártam Keleten. Mindig Nyugat érdekelt. Anglia, a themzeparti füzek, a ködös alkonyok, Yeats rétjei. Normandia, szélhordta homokdombok, csenevész bokrok, hallgatag halászok. Délfranciaország, Juan les Pins kék ege, a marseillesi matrózkocsmák, bágyadt, lusta, meleg nyár. Madrid, kopár mészkőszirtek, lépcsős szőlőültetvények, s a dologtalan emberek. Vagy Svájc. Vagy Róma. Még Attnang-Pucheim is. Kelet sohasem! Igen, valami vágy élt szívemben a déltengeri szigetek után. Elnéztem volna trópusi nyárdélutánon Gaugin keménymellű asszonyait. S áhítottam beleolvadni a szikrázó napfénybe, a békébe, a megsemmisülésbe. De Oroszország? Sohasem vonzott. Sőt, féltem tőle. Annyit tudtam csak róla, mint az átlagember. Száznyolcvan millióan lakják. Államformája szovjetköztársaság. Államfője Sztálin. Háborúban áll Németországgal. Valamit tanultam valamikor a Rurik testvérekről, Rettenetes Ivánról, s Nagy Péterről. Olvastam Rasputinról, egyszer Salzburgban beszéltem Alja Rachmanovával, hallottam a GPU-ról. Olvastam a Bűn és Bűnhődést, láttam filmen a Karenina Annát, s színházban a Revizort. Tudtam, ki volt Turgenjeff és Tolsztoj. Halvány köd gomolygott bennem a grúzokról, a petyiletkáról és Wrangelről... A bolsevizimusról is olvastam, legnagyobbrészt propagandairatokat.