Gyerekkatona voltam Afrikában [antikvár]

Számos történet keringett a háborúról, de mind úgy hangzott, mintha nem is a mi földünkről, hanem egy egészen más, távoli országról szólt volna. Amíg a menekültek áradata át nem vonult a mi városunkon is, nem akartuk elhinni, hogy a harcok a mi országunkban folynak. Családok, akik több száz mérföldet gyalogoltak, elmondták, hogyan veszítették el a rokonaikat, és hogyan égették fel a házaikat. Néhányan megsajnálták őket, és felajánlották nekik, hogy maradjanak, de ők féltek, hogy a háború majd ezt a várost is eléri. A velük együtt érkezett gyermekek nem néztek ránk, ám összerezzentek a favágás hangjára, vagy amikor a madárra vadászó gyerekek csúzlijából kilőtt kövek a bádogtetőkön landoltak. A háborús övezetből érkezett felnőttek pedig el-elvesztek a gondolataikban, miközben városunk öregjeivel beszélgettek. Testük elcsigázott és alultáplált volt, arcuk pedig arról árulkodott, hogy valami olyat láttak, ami megfertőzte a gondolataikat, valamit, amiről mi akkor hallani sem akartunk. A történeteiket hallgatva néha már azt gondoltam, hogy túloznak. A háborúkról mindössze annyit tudtam, amennyit az olvasmányaim vagy az olyan mozifilmek, mint a Rambo - Első vér megismertettek velem, vagy amennyit a szomszédos libériai háborúról a BBC közvetített. Akkor, tízéves fejjel, elképzelni sem tudtam, miért olyan boldogtalanok a menekültek. Először tizenkét évesen találkoztam a háborúval. 1993 januárjában történt. A nálam egy évvel idősebb bátyámmal, Juniorral és a vele egyidős barátunkkal, Talloival Mattru Jong városába