Háború a szavannán [antikvár]

En / oszo Könyvemben kísérletet teszek arra, hogy betekintést kínáljak kenyai életemnek abba a korszakába, amikor még sem Afrikában, sem máshol a világon nem háborított fel sok embert, hogy orvvadászok halomra mészárolják az elefántokat az agyarukért. A történetet, az eseményeket saját szempontomból írom le. Kenyában és világszerte sokan - barátaim, kollégáim, ellenfeleim - vették fel a harcot a természetvédelem adta kihívásokkal, és a megoldás bizonyosan nem egyszerű. Remélem, sikerült visszaadnom, mennyire nagy a baj. Az afrikai elefánt ma is veszélyben forog, és nem valószínű, hogy a távoli jövő változást hozna. Nem könnyű közintézményt vezetni egy gazdaságilag fejletlen országban, ahol nagy a szegénység. Az emberek gyakran hangoztatják, egyszerűen nem értik, hogy ha létezik valamilyen megoldás, miért nem alkalmazzák. Azonban egy-egy probléma gyakran összetettebb, mint amilyennek tűnik, és ez nem csupán a természetvédelemre, hanem sok más egyéb területre is igaz. A szegénység talán a legalattomosabb fenyegetés bolygónkra nézve. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy egyre több ember kénytelen a puszta létminimumnál is jóval kevesebb forrásból fenntartani magát. Az igaz, hogy a biodiverzitás megőrzése elsődleges fontosságú az egész bolygó szempontjából, ám az emberiség fennmaradásához napi egyszeri meleg étel és tiszta ivóvíz jelenti az alapvető szükségleteket. Nekem személy szerint az a legfontosabb, hogy megvédjem az elefántokat és a természetes ökoszisztémát. Persze, nem vagyok benne biztos, hogy akkor is így lenne, ha beteg lennék, éheznék, és kilátástalanság venne körül. Nagyon szeretem a friss levegőt, a napsütést és az üde, csillagfényes éjszakákat, de mindezt abban a biztos tudatban, hogy ha bármikor úgy adódik, van hova mennem. Ahhoz tehát, hogy megmentsünk más fajt, először meg kell találnunk a módját, hogy saját magunkon segítsünk.