Lépés a sötétbe [antikvár]

A magyar nyelvű beat föllendülése idején, éppenséggel 1968-ban sorköteles fiatalok kocsmazugokban hangtompítós félelemmel és a maga bátorítás önerősítő gesztusával (inkább csak suttogva) énekelhették a Bródy Jánostól való igen szép, de betarthatatlan fogadalmat: "Hódító, rabló katonának én nem állok/testvérem gyilkosává én sohasem válok". Aztán persze - ahogyan ebben a véraláfutásos hazában lenni szokott - önfeladás és behódolás lett a vége. A magyar csapatok - "internacionalista kötelességüknek", vagyis a moszkvai parancsnak eleget téve - kénytelen-kelletlen mégiscsak bevonultak Csehszlovákiába, hogy a végveszélybe került szocialista államrend megvédéséhez segédkezet nyújtsanak a "testvéri szövetségeseknek". És ennek ürügyén voltaképpen a prágai tavasz eltiprásában vállaltunk dicstelen szerepet. Mint a szovjet típusú kommunizmus során mindvégig, a valóság most is átvérzett az ideológia szorítókötésén. Habár a '68-as magyar szerepvállalás (és annak alternatívája) a köztudatban mindmáig tisztázatlan, már a bevonulás napjaiban általános döbbenetté súlyosbodott a felismerés, miszerint történelmi méretű szélhámosság, gátlástalan csalás és hazudozás áldozatai vagyunk. A Kádár népéből verbuválódott, s a szomszédos országban az ottani magyar kisebbséget leszámítva egyöntetűen ellenséges érzülettel fogadott magyar alakulatok (parancsnokok és sorkatonák) körében sem lehetett kétséges, hogy adott helyzetben a sátán katonáiként parádéznak, hogy idegen érdeket és rossz ügyet szolgálnak. Fájdalom, hogy az elszámolást követelő szembenézés és önvizsgálat mind a mai napig nem történt meg. Akárcsak az 1956-os leveretés és megtorlás fájdalmát, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás szégyenét is idegeinkben, zsigereinkben hordozzuk és magunk előtt görgetjük nap mint nap.