Maurice & Maralyn [antikvár]

1973. március 4. Maralyn ürességet látott maga körül. Sehol semmi, csak a feketéből kékre színeződő víz a napfelkeltében. Tiszta égbolt, óceán és ők - egy nyugatnak vitorlázó kis hajó. Hét órakor elhagyta fedélzeti őrhelyét, és lement a kajütbe. Maurice még aludt, mozgolódott álmában. Jött a szokott napkezdés: kávé, reggeli, aztán a hajó átvizsgálása a többi tennivalóval. A tengeren töltött hónapok során úgy begyakorolták ezt, hogy már automatikusan a napi rutin részévé vált. Csakhogy ezen a reggelen, éppen, mikor Maralyn ébresztgette Maurice-t, megrázkódott és megreccsent a hajó, majd puskalövésszerű zajra lettek figyelmesek: megtört a csönd, könyvek zuhantak le a polcokról, röpködtek az evőeszközök. Mintha a férfi érintésével maga Maralyn szabadította volna el a poklot. A házaspár saját gyermekeként szerette a hajót. A fa roppanása, hasadása megrázta őket; mintha a gyerekük sírt volna fel fájdalmasan. A fedélzetre rohanva rájöttek, mi okozta a rázkódást. Egy hatalmas bálna lebegett közvetlenül mellettük, teljes életnagyságban. Masszív teste rángatózott, sötét ormairól dőlt a víz - hánykolódott körötte az óceán. Mintha ki akart volna vergődni a habokból, fekete tömbje felfelé lendült, aztán visszazuhant: akár egy meteor, úgy verte fel a hullámokat. Három méter hosszú farkával magánkívül csapkodta a felszínt. Testéből ömlött a vér.