Megállított pillanatok [antikvár]

Önköszöntő Erősen igyekeztem világra jönni! Édesanyám, a belegi állomásfőnök asszonylánya a Budapesti Bábaképzőbe készült velem, de én ezt a Somogy megyei állomásépületet választottam szülőházamul. Nem bánom ma sem, hiszen Magyarország édes része, családunk egyik felének szűkebb pátriája. Nem is volt gond semmivel. Értő asszonyok és a kutasi bába minden ügyességükkel segítettek anyának és lányának. Csak akkor hallgattak homlokráncolva, mikor a nevemet kérdezték a fiatalasszonytól. - Ildikó! Ildikó lesz a kislány neve! - Miféle név az? Melyik védőszent őrzi majd nevével a leánykát? - Nem őrzi védőszent, hiszen mi evangélikusok vagyunk! - Irmike! Akkor is kell védőszent! - erősködött a bába hiszen nincs a közelben evangélikus templom se, pap se! - A keresztelést katolikus pap is elvégezheti, akkor is, ha protestáns az újszülött! - mondta kimérten református nagyapám, a belegi állomásfőnök. így is történt, a kutasi katolikus pap, igaz, csak néhány nap múlva, evangélikusnak jegyzett be. A bába azonban addig is kék gyöngyöcskét kötött a kis pogány csuklóra, hogy „meg ne verhessék a gyermeket szemmel!" Katolikus apai nagyszüleim kedvéért azonban keresztnevem: Ildikó, Mária, Etelka. Pécsi nagymamám - így szól a családi legendárium - Marikának szólított, és neheztelt érte, hogy nem hallgatok rá. Aztán, amikor kétéves lehettem, örökmozgó, korán beszélni-járni tudó kisgyerekként, édesapám azt találta rám mondani: - Olyan túl eleven ez a kis fickó! Fickó! Ficó, Ficóka! Szent lett a béke a családban, mindkét nagyszülőim Ficó- nak szólítottak, szerettem ezt a becézést! Talán négyéves lehettem - erre már emlékszem -, egyszer sírva futottam édesanyámhoz: 7