Régi iratok, ha megszólalnak... [antikvár]

RÉGI IRATOK, HA MEGSZÓLALNAK Franciaóráról mentem hazafelé az esti szürkületben. Egy idős tanárnőtől próbáltam elsajátítani ezt a gyönyörűséges nyelvet. Eletem egy szakasza lezárult, túl voltam temetésen, váláson, és úgy gondoltam, új életet kezdek a világ egy másik táján. Brüsszel jöhetett számításba, ahol apám és nővérem élt. Kislányommal együtt akartam kimenni hozzájuk. A francia nyelv tudása alapvető kérdés volt tehát. Bár most már hová ez a nagy sietés a tanulással? A Belügyminisztérium Útlevél Osztályára már behívattak a múlt héten - ahová útlevélkérelmünket beadtam -, és hosszan elbeszélgettek velem. Az asztal alatt surrogott a magnetofon, ahogyan felvették a beszélgetést. Jól megfontoltam minden mondatot, arcomon egy izom sem rezdült, és agyamból is igyekeztem száműzni minden áruló gondolatot, nehogy olvasni lehessen belőle. Közölték, megadják a látogató útlevelet, de csak nekem. A gyerekemmel együtt sohasem fogom megkapni. Kell-e így is? Természetesen azt válaszoltam, hogy igen. Mi mást mondhattam volna? Ahogy a Duna felől jöttem a Bartók Béla úton, körülöttem az aszfaltjárda vizesen fénylett. Langyos, szinte szokatlan zápor esett előzőleg, pedig még csak február elején jártunk. Az embernek eszébe juttatta a tavaszt, sőt a nyarat is. Igen, kimegyek Brüsszelbe, de már tu-