A 13. emelet [antikvár]

HÉTFŐ BRÜSSZELBEN ŐSSZEL NEM EGYSZERŰEN CSAK ESIK AZ ESŐ. Az ólomszürke felhők cseppfolyóssá válnak, mintha csakis azért ereszkednének az utcákra, hogy hideg és dohszagú nedvességgé változtassák a levegőt, és a szmoggal egybeolvadva megbocsáthatatlan bűnné tegyék azt, ami boldogabb helyeken csak egy évszak. Aznap hétfő volt, november közepe. A városban már végképp elfelejtették a nyarat és beletörődtek a hideg szürkeségbe, mint egy elkerülhetetlen természeti csapásba, amit csak túlélni lehet, megszokni nem. Este fél hat körül járt az idő. A Rond Point Schuman körforgalmában lökhárítótól lökhárítóig álltak a járművek, amíg végre befordulhattak a hosszú Rue de la Lói felé, ahol a hátsó lámpáik pirosa végtelennek tűnő vérszínű csíkká olvadt egybe a sivár irodaházak között.