A befejezetlen fészek [antikvár]

A ​kezükben portrét tartanak egy megrázó igazság vallomásával, amely a hit, a kétségbeesés, az élet és a halál bátor ecsetvonásaival lett megfestve. Ez egy történet egy nemes magról egy elkorcsosult kalásszal szemben, egy begubózó dramatikus lélekről a deformált emberi pszichével szemben, egy szívről megfosztva a boldogságtól, és örökké szomjazva az életre és szerelemre. Boldogság élni és szeretni, mert önök is, én is, és mi mindnyájan egyformán szörnyű vágyat érzünk az élet és szerelem iránt, majd végezetül ezzel a vággyal is halunk meg. Ne éljék bele magukat abban a gondolatba, hogy azok a legájtatosabbak sem csapják be az isteneket, mert mi mindannyian arra vagyunk ítélve, hogy hegynek felfelé görgessük Sziszifusz kövét, időről időre fellélegezve, hál istennek! Ne fordítsák el a fejüket, amikor tudják, hogy az igazság önöknek mosolyog, és ne szomorkodjanak, hanem önök is jóízűen mosolyogjanak vissza a képébe. Ez az önök, az én, és mindannyiunk lesz az örök ítélet felett. Nincs szándékomban, hogy itt védőbeszédet tartsak a saját könyvem számára. Átengedem önöknek, az olvasóknak, hogy ítélkezzenek felette, az érzéseik és személyes affinitásuk alapján. Ha ennek a könyvnek sikerül önöknél kivívnia egyfajta tiltakozást – akkor elértem a célom, és ha az önök lelke mélyében feléleszti a szunnyadó érzéseket – akkor az összes vágyam teljesült.