A Bélteky-ház [antikvár]

I. KÖTET Éji homály és kelő szürkület, kétesen küzdtek még egymással, midőn Gyula lőcsövet vetve vállára, az apai házat elhagyá. Kerten keresztül közelebb éré a' szabadot, 's arra választá útját. Nyomúla szíve, a' mint kertbeli alkotásira vég-pillantatját veté. Édes vonzó érzet él bennünk, még a' lelketlen dolgok iránt is, hogy ha mi adánk léteit azoknak. Közel a' temetőhöz vitt el útja, 's betért búcsúját venni anyja sírjától. Nyugvó csendben szunnyadt körülte az élet, faluban és mezőben, elleneiben zajgó keblével. Egymást váltogató érzésekkel borúit a' sír harmatos hantjára, 's eltökélve kólt fel arról: tisztán tartani meg szívét az élet zajlásiban, miként hajdan jó anyja oktatgatta volt őt. Mulandóság sejtelme soha sem szál meg bennünket búsabban, mint midőn elhunyt kedveseink sírjait látogatjuk. Velek töltött örömeink lelkünk eleibe omlanak, 's elszorítják ezt azon eszméltetéssel, hogy őlc 's ezen örömek nincsenek többé! Azon szellő, melly sírjaik bogácsai közt susog, bús sejtést lenget reánk! Elindult Gyula bizonytalan szerencséjére, 's kiéróTjen vala a' sírdombok közól, a' mint a' kétes világosságban emberi alakot mozogni láta. Felé tartott 's eleibe lopódzott ez is. - Csitt, csitt vadász! így szólítá meg Gyulát súgó hangon, lábhegyen járj, még alszik, fel ne költsd robogásoddal! Az ifjú szemre fogá az idegent, 's úgy tetszék neki, mintha látta volna valaha. Viselt hosszú köntös, nedves az éj harmatjától, nyúlt el testén, fürtjei rendetlen bomlásban szóródtak el vállain, 's halvány arczának nem kellemetlen vonásain és szelid szemein, láthatók valának a' csendes tébolyodás nyomai. „Nem hoztál virágot?" kérdé biztosan Gyulát, megfogá kezét; 's gondos csendes léptekkel, miként súlyos beteg körűi járdalunk, voná az ifjat, egy új hányásu sírdomb felé. „Itt alszik, de nem sokára felébred; majd örül virágaimnak." Ezzel leüle kalapja mellé, melly rakva vala mezei virágokkal, 's gondos válogatással illegeté azokat a' sír halmára és emlékére. „Ki vagy te szerencsétlen?" kérdé Gyula illetődéssel. „Szerencséden, de nem rossz!" felele az idegen, mintegy eszméletlenül arra, mit mondott, 's folytatá kedvteléses szorgalommal munkáját. Nehéz kebellel tért tőle útjára Gyula. Az idegen és saját sorsa gyászképein búsan borongott lelke. Elkietlenedett előtte az élet, 's homályba sűlyedtek néztei a' jövőbe. Merre forduljon a' tágvilágban? mi pályát kezdjen a' sok bizonytalan közól? hányta vetette elméjét, 's habzásában meg nem állapodhaték szíve semmiben. Hol kínos a' választás, örömest engedjük a' sorsot határozni, hogy mintegy menekedhessünk önvádlástól magunk előtt. így Gyula is. „Majd rést mutat az idő és szerencse!" úgymond, 's ballaga bizonytalan sorsa eleibe.