A bölcsek köve [antikvár]

Napokon keresztül ömlött az eső, egyhangú, lelketvájó tompa zuhogással. Az új templom bátortalanul és fázósan összehajló csúcsíveiről bő patakzással és konok kitartással csobogott a víz s mintha a díszes templomkapu fölött sorakozó kőszentek egyszerre siratnák szűnni nem akaró zokogásukkal a korán búcsúzó nyarat, dús könnyzáporukat rázúdították a bejárat bazalt lépcsőjére. A csobbanó víz apró, mérgesen habzó kataraktákban rohant le a lépcsőkről, hogy összevegyüljön az utcán száguldó habokkal. A szinte háztetőket horzsoló alacsony fellegek pedig pazarló bőkezűséggel ontották tovább a fülledt nyárvégi napok alatt felhalmozott elementumot, sűrű, függőleges vízzsinórokból vonván ólomszürke függönyt a haragvó ég s a bűnös föld közé. Az utcákon egy lélek sem járt és az egymáshoz ragasztott keskeny házak behunyták apró ablakszemüket a csúcsokba ugró tetők s a kiálló ereszek védelme alatt. Csupán Füger mester műhelyének ólomkeretű, koromlepte ablaka nyilt ki visszatérő türelmetlenséggel, úgyszólván minden félórában. Borzas hajú, szőke ifjú kémlelt ki rajta, Füger mester új famulusa: Theophrastus von Hohenheim...