A Bridgetower-szonáta [antikvár]

I A rondó utolsó tört akkordja után a vonó egy pillanatra megállt a hegedű fölött, majd elkezdte a zárótétel befejező részét - Allegro spiritoso - briliáns magas fekvésekkel, színpompás kadenciákkal, amelyek utolsó trillái belevesztek a teljes zenekar végső taktusaiba és az addig lélegzetét visszafojtó közönség elemi erővel kitörő tapsviharába. Egyesek állva tapsoltak, ami bár ellenkezett az illemszabályokkal, kezdett elterjedni a hangversenyek elegáns, nagy társasági életet folytató nemesekből és nagypolgárokból álló közönsége körében. Még meghökkentőbb volt, hogy mások - az Itáliából érkezett legújabb divatot követve - taps közben kiáltoztak is: bravo, bravissimo. E szokatlan, zajos megnyilvánulások azonban egyáltalán nem hozták zavarba a kis hegedűművészt. Fel volt készülve rá. Mielőtt elindultak a kismartoni kastélyból hosszú, kockázatos és fáradságos európai utazásukra, édesapja már jó ideje azzal traktálta, hogy Franciaországban és különösképp Párizsban - oda készültek ugyanis - mások a szokások. Esterházy herceg kastélyában, ahol nevelkedett, az emberek csendben hallgatták a zenét, függetlenül attól, hogy Kapellmeister Haydn vagy egy ismeretlen, átutazóban levő komponista műve volt-e műsoron, hogy jó vagy rossz kedvük volt, hogy el voltak ragadtatva, vagy halálra unták magukat, csak akkor nyilvánították ki érzelmeiket, amikor már az utolsó hangot is lejátszották. Párizsban egyáltalán nem ez volt a helyzet. Itt nem csupán a zene kedvéért jártak hangversenyre az emberek, hanem hogy az előkelő társaság lássa, jelen vannak - különösképp vonatkozott ez a Concert Spirituel* törzsközönségére. Teljes díszbe öltözve jórészt fecserésztek Európa egyik első, nyilvános koncerteket szervező intézménye, 1725-től 1790-ig működött Párizsban.