A bűn [antikvár]

A Delta északi részén, ahol szélesen nyúlt el az uradalom, és végeláthatatlan területével belenyúlt a láthatárba, teljes csend uralkodott. A kuruttyolástól és cirpeléstől zsibongó éjjel már múlóban volt, de az élettől lüktető zajos nappal még nem virradt meg. Olyan nyomasztó, feszült volt a csend, hogy szinte az utolsó ítéletet várta az ember. Félelmet keltő komorsága mellett volt benne valami ünnepélyes fenségesség, amelyet még a legparányibb élőlények is restelltek megzavarni. Az örökkévalónak tetsző csendet csak egy fehér félgömb törte meg, amely a csatorna vizében hol alábukott, hol a felszínen lebegett, és messze hangzó csobogással riasztotta a szunnyadó világot. Ez jó néhányszor megismétlődött, majd a félgömb újra alámerült, és a vártnál hosszabb időre eltiant, aztán hirtelen előbukkant, s hangos csobbanással áttörte a víz tükrét. Most azonban kiderült, hogy a félgömbnek homloka, szeme, sőt szája is van. Nemsokára kikerekedett az egész arc, és a fej megindult a part felé. Ahogy kifelé igyekezett, először a nyak bukkant ki a vízből, majd a test, amely hátulról nézve fehérlett, elölről azonban olyan sötét volt, mint maga az éjszaka. Már közel járt a parthoz, amikor ki lehetett venni a karját, amely nyisz-lettnek látszott a hatalmas testhez képest. Jobb karjára egy kardot markoló leány és valami írás volt tetoválva. Ha valaki tüzetesen szemügyre venné ezt az írást, akkor kibetűzhetne egy nevet: Abdul Muttalib Muhammed al-Bahrávi. Abdul Muttalib kikászálódott a vízből. A parton szégyellte meztelenségét, előregörnyedt és két kezével igyekezett pucérsá-gát elrejteni, noha az egész környéken egy árva lélek sem volt.