A bűvös kaptafa [antikvár]

Kiadói borítója kopottas, sérült.
Az ​idő tájt, mikor az új minisztérium megalakult, hazánkban sajátságos vallási szokás dívott. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, a kisebb-nagyobb ügykörökben működő vezetők a szocializmus építésének oltárára helyezték ebédjüket. Ezt a szokást a beosztottak nagy része átvette. Kivéve a segédhivatalnokokat és takarítónőket, kik csupán azért nem követték a nemes példát, mert amit fölajánlhattak, azt egy valamire való istenség el sem fogadta volna. A hivatalok látogatói délidőben mindenütt az üzemi étkezdék bús készítményeit láthatták ablakdeszkán, aktahegyen, fűtőtesten, könyvespolcon. Az illem megkívánta, hogy a látogató néhány érdeklődő szót ejtsen, ami alkalmat adott az igazgatóknak mártíri sóhajtásokra: – Annyi a dolgom, hogy még ebédelni sem jut időm. Minek utána az igazgató és ügyfele egy-két óra hosszat elbeszélgetett erről az országos témáról. Szóval az új minisztérium megalakult, s a szakreferens, név szerint: Vető, meghívta magához a színház vezetőit. Nagyobb előkészületeket nem tett a fogadásra, megelégedett annyival, hogy ebédjét a telefon mellé helyeztette, mint valami virágcsokrot. Hárman a minisztérium részéről, ugyanannyian a színháztól, elbeszélgettek egy szűk kis szobában, melyben nem az akták doha uralkodott, hanem a száradó vakolat kissé nyers szaga.