A Chanel nővérek [antikvár]

Aubazine mindvégig velünk maradt. Velünk maradt a rend iránti igény. Az egyszerűség és a tiszta illatok. A soha nem múló szerénység. A mesterségbeli tudáshoz, a hibádan öltésekhez való feltéden ragaszkodás. A fekete és a fehér megnyugtató kontrasztja. A parasztok és az árvák ruháinak durva, göcsös szövetei. A rózsafüzér, amelyet az apácák láncként hordtak a derekukon. Velünk maradt a folyosót díszítő mozaik misztikus, csillagos-félholdas mintázata is — őrzik a nyakláncok, a karkötők, a brossok, miként a festett üvegablakok ismétlődő ornamentumát, a két összefonódó C betűt is. Ez a motívum a fényűzés és a társadalmi rang szimbóluma lett. Még maga a régi kolostor is velünk maradt, ez a hatalmas, ürességtől kongó épület, amely teret engedett képzeletünk szárnyalásának és az abban rejlő lehetőségeknek. Az emberek hosszú éveken, évtizedeken át azt hitték, hogy ha Chanelt vesznek a rue Cambonon, Deauville-ban vagy Biarritzban, akkor a csillogást, a párizsias kifinomultságot vásárolják meg. Pedig a gyerekkorunk díszítőelemeit vették meg, a minket felnevelő apácák, a nekünk menedéket nyújtó zárda emlékét. A mesés gazdagság illúziója a múltunk rongyaiból született.