A császár [antikvár]

Részlet a könyvből: "Strolykai Andresson Jan késő vénségéig nem feledte el azt a napot, melyen kis leánya világra jött. Kora hajnalban fölkelt és elment a bábaasszonyért, meg a kisegítő asszonyokért, aztán még tengernyi ideig, egész délelőtt s csaknem egész délután ült a fásszinben a farakáson és várt, várt, várt. Künt ítéletidő volt és Andersson Janhoz is, noha fedél alatt ült, bevágott az eső. A vékony falakon átizzadt a nedvesség s a szél nyakába zúdította a vizet az ajtónélküli faalkotmány nyílásain. - Azon gondolkozom, vajjon hiheti-e rólam valaki, hogy örülök gyermekem világra jövetelén, - mormolta magában s oly nagyot rugott egy fahasábon, hogy az az udvar közepéig röpült. - Biz' ez a legnagyobb szerencsétlenség, ami csak érhetett. Katerinát csak azért vettem el, mert nem akartam tovább is cselédkedni Falla Eriknél. Csak azért vettem el, csakazért jött hozzám, hogy tulajdon asztalunknál, tulajdon tálunkból együnk, de nem azért, hogy gyerekünk legyen. Arcát tenyerébe rejtve, mélyen felsóhajtott. A hideg, az eső, a hosszas várakozás, mind csak nehezítette kedvét, de nem ez volt igazi oka komorságának. Panasza, szomorúsága komolyabb természetű volt. - Töröm magam reggeltől estig szakadatlanul. De eddig legalább éjszaka volt nyugtom. Most, ha majd a gyerek ordít, éjszakai nyugovásomnak is vége lesz. - Erre a gondolatra végképp elkomorodott. Tenyerét levette arcáról s oly erősen tördelte kezét, hogy minden izülete ropogott."