A csavargó Krőzus [antikvár]

Lassú léptekkel haladt felfelé a hegyi úton a magányos vándor. Meg-megállt, mélyen magába szítta az erdő fűszeres levegőjét, hátrafordult és szomjasan, telhetetlenül nézte a tájat, amely legkedvesebb volt számára széles e világon s amelyet nem látott hosszú-hosszú évek óta. A mélyben a Duna kanyargott, sárgán, iszaposan. (Napok óta vihar dúlt a vidéken.) A Dunán tutajok úsztak, fehér deszkákkal, cölöpökkel megrakott tutajok, a Dunacsatorna felé. Keleten óriási síkság terült el, a Marchfeld, ahol kemény leckét kapott Napoleon. A csatatér fölött repülőgépek keringtek. Ha még egyszer háborúra kerül a sor, alighanem a levegőben dől el a hadjárat sorsa. Most volt a nap lemenőben. A város nyugatra néző házsorainak ablakait vérvörösre izzították utolsó sugarai. Az alkony titokzatos fátyolt szőtt és beborította vele a házak tetőit s a tornyokat, amelyek évszázadok óta emelik magasba a keresztet. A ködfátyol mögül, dél felől, zöld erdők koszorúja látszott ide, felettük a Rax, a Schneeberg s az Alpes előőrse: a Wiener Wald, szőllőinek, mezőinek, árnyas fáinak ezer színárnyalatával. A Dunán egy csavargőzös küszködött a hullámokkal. A Nordbahnbrückén vonat igyekezett a város felé. És az erdőben dal csendült fel, ezüstös, tiszta hangon énekelte valaki, alkalmasint: fiatal leány s a dalt gitárpengés kísérte.