A csend csatája [antikvár]

"Amikor az 1940-es vereség után a nácik elfoglalták Franciaországot, a francia írók vagy együttműködni kényszerültek vagy elhallgattak. De hogy mégis megmondhassák véleményüket az ellenség tudtán kívül, meg kellett alapítani az Éjféli Kiadót... Illegális kiadót alapítani a Gestapo orra előtt, s kiadni, kinyomtatni, majd terjeszteni A tenger csendjét és utána még negyven más művet, olyan erőpróba volt, ami visszhangot keltett Franciaországban és Franciaország határain túl is... Akárhogy is, akármi történjék is ezekkel a lapokkal, nem restellem, hogy megírtam őket. Amikor az emlékezet gyöngül, amikor már egész szakaszai omlanak a feledés mélyébe, mint megannyi málladozó szikla, amelyet a tenger és az idő szétporlasztott, akkor ideje, hogy az ember összegyűjtse, ami megmaradt, mert aztán késő lesz. Sose szántam rá magam, hogy naplót vezessek, a megszállás alatt meg szóba se jöhetett, legfeljebb olyan, amelyben semmit sem mondok el. Így tehát e korból megmaradt emlékeimnek nincs más forrásuk, csak a kút mélye, amelyben nyugszanak, s ha felhúzzuk a vödröt, meg kell elégednünk azzal, ami benne van. Háromszáz oldalon elég sokszor felhúzom. Csakhogy az elbeszélés, amelynek negyedszázad múltán ilyen módszerrel gyürkőzöm neki, nem tehet eleget a történelmi munkák szigorú követelményeinek. Hézagokra, tévedésekre, időrendi zavarokra kell számítani. S ha éppen megesne, bocsássanak meg nekem: megtettem, ami tellett tőlem. Megpróbálok újra átélni és mások elé tárni egy súlyos tapasztalatot, számomra valószínűleg minden tapasztalatnál súlyosabbat, annak az embernek a tapasztalatát, akit magával sodort egy világkatasztrófa roppant forgószele, s aki néhány barátjával életét kockáztatva megpróbálta megmenteni, ami az életénél is drágább..."