A csodálatos halászat [antikvár]

Részlet a könyvből: Alig félórája érkeztek vissza a temetőből. Az autók és fogatok, amelyek az előbb még betöltötték az udvart és a Tannery-felé vezető utat, hamarosan elszéledtek Genf felé. A kiskastély szalónjában csak a gyászoló család maradt. Körülülték az üres helyet, amelyen a koporsó fölé az utolsó két nap alatt a keresztek és koszorúk hegye emelkedett. Olyan halkan beszélgettek, mintha a halott még most is itt volna fehér selyemmel bélelt és rózsákkal borított hosszú tölgyfakoporsójában. Az öreg Nadal doktor, aki leányát veszítette el, trombitálva fújta az orrát és összefüggéstelen szavakat mormogott feleségéhez, aki egészen összegörnyedt a hosszú kreppfátyol alatt. Gallandék - a doktor unokaöccse és unokahúga - reménytelenül igyekeztek néhány vigasztaló szót idézni a Szentírásból és támogatást kérőn a lelkész felé fordultak, aki a gyászszertartást végezte. A De Villars család három férfitagja mélyen hallgatott. A legidősebb, Léopold, aki a Jurán lévő erdőiből érkezett, azzal volt elfoglalva, hogy a szék alá dugja hatalmas vadászcipőit, míg Ferdinánd fivére, akit a kapitány címmel ruháztak fel, egyik kezével szürke bajuszát sodorgatta, a másikkal pedig nádpálcája fogóját markolászta. Ami Armand de Villars-t, az özvegyet illeti, nem látott és nem értett az egész dologból semmit. - Itt maradtok mindnyájan nálunk vacsorára, úgy-e - szólalt meg egyszerre anyósa, Nadalné. A váratlan szótól feléledve egyszerre valamennyien felemelkedtek. Széktologatás, nyíló és csukódó ajtók, lépcsőkopogás zaja támadt, az egész társaság a nagy ház felé tartott, a Tannery kastély felé, amelynek XV. Lajos korabeli homlokzata száz lépéssel odébb emelkedett a park fái fölé.