A delfinek bűntudata [antikvár]

A könyvet ázás érte, fedlapja és oldalai foltosak, hullámosak.
Ülsz a hajnalban, veled szemben az utolsó remény, hogy akár végig lehetne sétálni egy messzi délszaki kisváros nevetéstől visszhangos utcáin, elüldögélni a főtéren, ahová egymás fölé emelkedő teraszok, hegyoldalra függeszkedő utcák zegzugai, balusztrádok, kiugró mellvédek mögül emelkedő szökőkutak néznek a gondtalanság történelmével rád, könnyű bort lehetne inni, és minden könnyű és lebegő, csak a most nehéz, az itt nehéz, a hajnali kertben nehéz ülni, nehéz tudni, hogy már nem is akarsz elmenni sehová, hogy végleg eldöntötted, nem akarsz menekülni, mert az a sorsod, hogy maradj, akkor is maradj, ha minden ellene szól, és ösztökél, hogy menekülj, amíg nem késő de hát tudod, hogy nehéz innen elmenekülni és még nehezebb maradni, tehát maradsz...