A denevér vére [antikvár]

A szalonban, ahova járok A szalonban, ahova járok, a házigazda nem törődik velem. Egyszerűen semmibe vesz. Levegőnek néz. Ez azért kicsit mégiscsak bosszantó. Nem is kicsit. Ez az igazság. Vannak rajtam kívül más erős emberek is a szalonban. Kopaszra beretvákak, mint én, izmos karjukon tetoválásokkal, ahogy nekem is. Egy kívülálló akár össze ís téveszthetne minket. Látszólag egyformák vagyunk. Ez, persze, csak a látszat. Naponta százötven kilókat emelgetek. Ráfekszem a padra, fölöttem a szalon mennyezete, mintha a csillagos ég lenne. Bennem és fölöttem a csillagos ég, mondom magamban. De ez nem igaz. Szeretem, ha pontos vagyok, és világosan beszélek. Helyesbítenem kell. Helyesbítek tehát: felettem mintha a napfényes égbolt lenne. Szemembe tűz a fény. A neonlámpák vakító fénysugara. Ráfekszem a padra, felfelé nézek, kicsit hunyorgok. A fejem felett, közvetlenül felettem a tartóbakon, ott van a súly. A rúd egyik és másik oldalán is hetvenöt-hetvenöt kiló. Osz-szesen százötven. Nem egy ügy. Többet is bírnék. De visszafogom magam. Nyögök néhányat, csak úgy, fekvés közben, súly nélkül. A nyögés nagyon fontos. Talán a legfontosabb. Nyögés és grimaszolás. Hogy eltorzuljon az arcunk. Gyakorolni kell. A nyögés és a grimaszolás segíti a koncentrációt. Emlékszem, első alkalommal még odajött hozzám a házigazda, és felhívta a figyelmemet a grimaszolás jelentőségére. Akkor grimaszoltam neki, csak úgy, súly nélkül. Ezen mintha kicsit meglepődött volna. Csak nézett rám, aztán otthagyott. Tehát gyakorolok, fekvés közben, súly nélkül. Még fújtatok is. ^