A Douglas-nővérek [antikvár]

PROLÓGUS 1897 arie Carstens törékeny orrocskáját a hamburgi nyári égbe fúrta, és mélyeket szippantott. Mennyi illat! Fűszerek, kávé, a nagyvilág, virágok, kaland és szabadság. A tizenegy éves lányka a család szakácsnőjével, Fehling asszonysággal indult vásárolni ezen az 1897-es, meleg júliusi napon. Alig bírta felfogni szerencséjét: reggel örökké aggodalmaskodó mostohaanyja közölte, a húgát orvoshoz kell vinnie, ezért távollétében a szakácsnő felügyel az idősebb lányra. Pár órára kiszabadult hát a szigorú és túlféltő tekintet rabságából! Odile Carstens mindig aggódott valami miatt. Legszívesebben folyamatosan szemmel tartotta volna a lányokat, ezért Marié úgy érezte, mintha aranykalitkába lenne zárva. Édesanyjára, aki nem sokkal a két évvel fiatalabb Anna húga megszületése után hunyt el kolerában, már nem emlékezett. De Odile-nál (akit apjuk egy év özvegység után vett el) még egy vér szerinti anya sem lehetett gondoskodóbb és féltőbb! Nemrég arra utasította Fehling asszonyt, hogy minden ételt annyi ideig főzzön, amíg minden baktérium el nem pusztul benne. Noha Marié tudta, hogy a baktériumokat szabad szemmel nem lehet látni, akaratlanul is apró állatokat keresgélt a tányérján. De az étel annyira ízletes volt, hogy hamar eloszlottak kétségei. Hirtelen undorító szag rántotta ki az álmodozásból. Önkéntelenül felhúzta az orrát. Nem csoda: megérkeztek a halpiacra. Marié imádta a nyüzsgő tömeget, a halászok arcáról leolvasható tengeri kalandokat. A hal szagát viszont kevésbé kedvelte, főleg ha már nem volt egészen friss az áru - amit mindig rögtön észrevett. Ráadásul riasztónak találta a csillogó, pikkelyes bőrű, halott állatokat, az üres szemgödrüket. Ha arra gondolt, később meg kell ennie a halat, fel-