A dzsungel előtt meghal a szél [antikvár]

f Foster épp a gumikesztyű]ét húzta le, amikor hallotta, hogy háta mögött nyílik az ajtó. Sziti, a maláj műtősnővér lépett be. Meg sem kellett fordulnia, megismerte szinte zajtalan járásáról. — Doktor, telefon — mondta a lány. Amikor ő kelletlenül dörmögött, hozzáfűzte: — A kávét a készülék mellé tettem. Foster megfordult, s könnyed mosollyal mondott köszönetet. A lány lesegítette róla a köpenyt, s levette a sapkát. Szőke haja simán tapadt a fejére. A már-már elviselhetetlen forróságú műtőben töltött négy óra átitatta verítékkel. Sietség nélkül megmosdott. A nővér mozdulatlanul állt mögötte, egyik kezében a zakó, a másikban az óra, amelyet Foster sohase hordott operáció közben. Egyszerűen kivette a zakót a lány kezéből, amikor észrevette, hogy rá akarja segíteni. Miközben rendbe szedte világos selyemöltönyét, azon tűnődött, hogy ez a lány alighanem így tartotta a zakót a másik két orvosnak is, akik előtte működtek itt sebészként. Ügy betanították, mint a háziállatot, jó darabig eltart, amíg őhozzá szokik. — Ki keres? — kérdezte. Észrevette, hogy a lány zavarban van. Elkerülte a tekintetét. — Egy férfi. Nem mondta meg a nevét, Sir. Átvette tőle az órát. — Hagyja a „Sir"-t, amíg velem dolgozik. Tudja a nevemet. Nem szeretem ezt a megszólítást. Orvos vagyok. Maláj nyelven beszélt, s észrevette, hogy a lány a lába ujját nézi. Barnás szalmaszandálba bujtatott, kicsi lába volt. Bizonyos csodálkozással vette észre Foster, hogy lába ujján a köröm pirosra van lakkozva. — Jöjjön — mondta neki. Vállára tette a kezét, s pontosan tudatában volt annak, hogy a lány fogalmaihoz képest milyen bizalmasságot enged meg magának. Miközben mellette haladt az iroda felé, megkérdezte: — Én vagyok az első külföldi orvos, aki az anyanyelvén szól magához?