A fehér ház [antikvár]

- A gyermekkor adja meg alapszinét az egész életnek, anyám. A többi szin csak rákent szin. Mikor megfoganni készültem, átszármazott belém küzdésed, gyötrelmed. Az egyetemes káoszban csak egyvalamit fogtam fel goldogságnak, mivel éreztem, hogy tesz boldoggá téged: a nyugalmat, - a nyugalmat. Már mint gyermek. És a legmélyebb, amiről az ifjunak tudata képződik: a nő, nem nyilt meg szememnek. Hisz annyira szeretem az életet, anyám, - tudom, mily hatalmas az élet, és halkan szívom be véle a szerelem virágillatát, - de lelkemnek java mégis csak a vágyódásom - utszéli koldus vagyok, mikor a leányok elhaladnak mellettem ki a tavaszba... - Hát a műveid, - nem élted át azt, amit az embereknek adsz? - A fájdalmaimból juttattam nekik s ez meginditotta őket, - magamra nézve az semmit se jelentett; eltékozoltam közben szivemet s nekem nem jutott semmi s boldog nem voltam.