A fehér szarvas [antikvár]

A FEHÉR SZARVAS Az elvarázsolt erdő Ha egyszer, egy langy áprilisi délutánon, mikor a füst lefelé száll, ahelyett, hogy fölfelé szállna, mikor a közeli távolinak hallik, s a távoli közelinek, elég messze kutyagolsz, kószálsz és kóborolsz, akkor ugyancsak valószínű, hogy végül a Topáz tárnák és a Kentaur-hegység közt nyújtózó elvarázsolt erdőhöz érkezel. Még nagyon távol leszel, de máris felismered az erdőt illatáról, melyet soha nem lehet egészen elfeledni s melyre sohasem lehet egészen emlékezni. És messzi csengettyűszó száll majd, hallatán futásnak erednek és kacagnak a fiúk, megtorpannak és megremegnek a lányok. Ha leszakítasz egyet a csodás csalit peremén a smaragd fűben növő milhónyi mérges gombából, oly nehéznek érzed, mintha kalapácsot tartanál a kezedben, de ha elengeded, apró ejtőernyőként vitorlázik el a fák fölött, fekete és bíbor csillagokat vonszolva maga után. Egy rege is járja erre: vándor kobzosok énekelték még a középkorban, hogy errefelé a nyulak úgy emelnek fejet, ahogy az emberek manapság kalapot. Leveszik a fejüket a mancsukkal, azután újra visszateszik a helyére. Egyszer, réges-régen, az elvarázsolt erdő egy Tódor nevezetű hatalmas uralkodó birodalmához tartozott. Tódornak három fia volt: Phennen, Ghőgön és Jenő. Phennen és Ghőgön nagyszerű vadászok voltak, akárcsak atyjuk, Tódor király, s ha éppen nem ettek vagy aludtak, szüntelenül