A fehér tövis [antikvár]

Részlet a kötetből: "Egy áprilisi vasárnap Nalamont Pierre-Étienne, az orvos, zöldcsempés, arabeszkdíszes cserépkályhája mellett melegedett. Odakint még fagyos volt az idő. Hetek óta fújt a keleti szél és gyakran még hópihéket is hozott magával, éjjel pedig, ha kiderült, fagyott, amit la virágzó szilvafák igen megszenvedtek. Az öreg ház csöndes volt. Nalamontné éppen az imént indult templomba, Jaqueminet Servaits valószínűleg a kertben csavargott, felesége pedig a faluba ment. Csönd volt, mindössze a falióra ketyegése hallatszott, ingája egy cseppet nyikorogva járt a régi diófatokban. Odakint rigó fütyörészett, így tölti el az időt, amíg a vén almafa zöldül és a levelek közé rakhatja fészkét. Az orvos elbóbiskolt a jó meleg szobában. Fáradt volt. Húsvét előestéjén töltötte be hatvanötödik évét és már tizenöt éve járta az utakat, hol Mouche nevű lova által vont, könnyű, fűzfavesszőkocsiján, hol gyalog, sárban, hóban, vagy csónakon is, ha a Meuse elöntötte a völgyet. Most majd végre pihenhet. A folyó túlsó partján új, fiatal orvos telepedett le, Nalamont Pierre-Étienne nyugalomba vonulhat. Békén szundított hát, fejét a karosszék ovális, diófakeretes támlájának támasztva."