A fekete császár [antikvár]

Részlet a könyvbőlDélután kisütött a nap. Fénye Velencét eyszerre olyanná fürösztötte, amilyennek nászútra készülődők álmodják: csupa aranyragyogás, csupa galambszárny-suhogás. A sűrű köd, amely két napon keresztül úgy fedte be a várost, mint régimódi háziasszonyok bútorát a szürke vászonhuzat, nyomtalanul szertefoszlott. Európa legszebb szalonja, ahogy Napóleon nevezte a Szent Márk teret, készen állt vendégek fogadására.Látogató akadt bőven, mert valamiféle nemzetközi fesztivált rendeztek, és ráadásul karnevál ideje volt. A Riván, a Piazzán és a Merceriában álarcos-jelmezes figurák tolongtak, lökdösődtek és kiáltoztak egymásnak olaszul-tudók számára is érthetetlen velencei nyelven.Nyugdíjukból utazgató, hófehér vászonruhás angol hölgyek (abból az elnyűhetetlen fajtából valók, amely mintha hetvenévesen jönne a világra, de utána soha egy napot se öregednék) és érzelmes Elba-parti tanár házaspárok borzongva szemlélgették a maskarákat. "Ez hát az a híres velencei karnevál, ahol álruhás hercegnők dobják magukat éhenkórász piktorok karjába, de reggel kiebrudaltatják az egyetlen-éjszakai szeretőt... és ahol főurak rabolják el gondolás mezben hiszékeny polgárlánykák ártatlanságát..."